Az alábbiakban olvasható gondolatok egy magyar joghallgatótól származnak.
Irrepairable prejudice – ezt a kifejezést az angolszász jog ismeri, de az európai jogrendszerekben is van megfelelője. Helyrehozhatatlan előítélet az, amikor a vádról kiderül, hogy annak megfogalmazója kezdettől fogva elfogult volt a terheltekkel szemben, és a valóság kiderítése helyett az elítéltetésükre törekedett, teljesen mindegy, milyen okból. Ilyen esetben a bíróság számára lehetetlenné válik, hogy elfogulatlan ítéletet hozzon, ezért a bíró „mistrial”-t, azaz téves eljárást állapít meg, és „kidobja” az ügyet a bíróságról. Igen, ezt a szót használják: „throws it out of court”.
Magyar bírósági tárgyalótermekben elhangzó örökzöld jolly joker azonban, hogy ezekben az országokban „más jogi kultúra” uralkodik, ezért bármi is történik ott, számunkra nem releváns. Erre hivatkozva pedig bármit megengednek maguknak a bíróságok és más hatóságok. Kezdve a váderedményesség szentségként kezelt mutatóival, amely jelenleg 97-98% között mozog – ennyi esélye van bárkinek, aki bíróság elé kerül, hogy elítéljék – és ami a Kúria egy nemrég kiadott pátoszos kutatási anyaga szerint annak köszönhető, hogy nálunk sokkal, de sokkal jobbak a törvények, mint azokban a buta nyugat-európai vagy észak-amerikai országokban, ahol csak 65-70%-ot érnek el. Nyilvánvalóan a mi nyomozó hatóságaink is sokkal ügyesebben derítik fel a bűncselekményeket, mint a köztudottan kétbalkezes és alulfizetett FBI vagy a német, a francia vagy a svájci rendőrség.
„Bármely jogrend, amely a váderedményességet tekinti sikere mutatóinak az ítéletek száma helyett, visszaélések melegágya” - ezzel a mondattal kezdődik egy 2008-ban megjelent amerikai jogi szakdolgozat, Mark Ramseyer, Eric Rasmussen és Manu Raghav „Ítéletek és váderedményességi mutatók: az ügyész döntése” című munkája, akik egyébként a Harvard, az Indiana és a Washington and Lee egyetemek professzorai. De hát az más jogrend! Nálunk sokkal jobbak a törvények, kérem!
Kanadában nemrég kimondta a Legfelsőbb Bíróság: ha egy büntetőeljárás nem ér véget a gyanúsítás közlésétől 18 hónapon, illetve felsőbb bíróságokon 30 hónapon belül, az ügyészség köteles a vád képviseletétől elállni. Ekkor ugyanis már beáll az a bizonyos helyrehozhatatlan előítélet. Nem mondhatni, hogy a döntés feje tetejére állította volna a kanadai büntetőjogot, mivel a szabály eddig is megvolt, csak nem volt pontosan meghatározva, mennyi is az az idő, ahonnan már békén kell hagyni a terheltet. De Kanadában eleve elképzelhetetlen, hogy a rendőrség évekig vizsgálgasson egy egyszerű bűnügyet, mint egy kerékpárlopás vagy egy utcai pofozkodás, vagy hogy a vádemeléstől hónapok, évek teljenek el, mire a bíróság kitűzi az első tárgyalást. A késedelmes igazságszolgáltatás az igazság megtagadása, ez olyan alapvetés, amit a joghallgatóknak már az egyetem kapujában a fejükbe vernek minden országban, ahol „más jogi kultúra” uralkodik.
Aki a magyar nyomozást úgy képzeli el, ahogyan az amerikai filmekben látni, hogy szorgalmas nyomozók gondosan összeillesztve a begyűjtött mozaikdarabkákat, eldobva a téves elképzeléseket és folyamatos elméleteket felállítva, logikusan mérlegelik az ügyet, nagyon téved. A magyar nyomozás az első pillanattól az utolsóig önkényes. A rendőrség vagy az ügyészség felállít egy prekoncepciót, amelyben az elsőként bűnbaknak kinevezett terhelt csakis bűnös lehet, és kizárólag ezt bizonyító, terhelő bizonyítékok beszerzésére koncentrálnak. Bármely, az elképzelésük ellen szóló bizonyíték „irreleváns” vagy „elfogadhatatlan”, s a gyanúsítást vagy vádat cáfoló tanúvallomás „téves”. Talán emlékszünk a Balla Irma-ügyre, ahol az áldozat fiát ítélték 12 év fegyházra, annak ellenére, hogy nyolc tanú igazolta, hogy a gyilkosság idején velük volt egy buliban. Ha a szerencsétlen terheltnek mégis van akkora mázlija, hogy még közvetett bizonyítékot sem tudnak összekaparni ellene, akkor belekerül abba az alig 2%-ba, akik sok-sok év meghurcoltatás után mégsem kerülnek börtönbe. A perköltségeket, védői díjakat és más költségeket persze lesz szíves lenyelni, az állam semmit nem térít vissza, és ha ugrálni merészel, például bepereli a rendőrséget, akkor még jókora további perköltséggel is megfejelik a tartozását, elvégre a hatóságok soha nem tévednek. A 2006-ban, a rendőrterror idején futószalagon elítélt ártatlanok sokat mesélhetnének erről.
A büntetőeljárási törvény egyébként úgy rendelkezik – mind a régi, mind az új – hogy a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság köteles mind a mentő, mind a terhelő körülményeket hivatalból figyelembe venni. A valóságban ez éppen olyan írott malaszt, mint az eljárásnak az Alaptörvényben is garantált „észszerű időn belül való lefolytatása”. Mint azt a Tolvajkergetők ügyén is meg lehet figyelni, a mentő körülmények, bizonyítékok feltárását a terheltre hárítják, annak költségeivel együtt. Ha éppen nem járatos a jogban, nem gyakorlott nyomozó, vagy nem tudja megfizetni, akkor bűnösnek lesz nyilvánítva, és kész. Ügyészek, rendőrök, bírók gyakran eszeveszett gyűlöletet és undort éreznek a terheltek iránt, s szent feladatuknak tekintik, hogy eltapossák őket, természetesen a társadalom magas szinten értelmezett érdekében. Tevékenységüket pedig gyakorlatilag semmi sem szabályozza és senki nem ellenőrzi.
Más jogrend az, ahol az igazságszolgáltatás valóban az igazságról szól. Más jogrend az, ahol a bírósági tárgyalás nem puszta formalitás. Más jogrend az is, ahol képtelenség, hogy valakit évekig előzetes letartóztatásban tartsanak, mert öt-hat évig is tárgyalják az ügyét. Más jogrend az, ahol nem tekintik arcvesztésnek, ha nem sikerül a „bűnözőt” bármi áron rács mögé dugni, és más jogrend az, ahol a védelem szavának is van súlya. Nálunk nem merül fel, hogyan lehetséges az, hogy a büntetőeljárások átlagos átfutási ideje 20 hónap – ez csak a bírósági szakra vonatkozik! – de ennek ellenére majdnem mindenkit elítélnek. Egy brit, amerikai, kanadai, de akár francia, német vagy osztrák jogász a fejét fogná erre, a bírót pedig azonnal kirúgnák. Nálunk persze ilyen sincs – ez itt más jogrend... Még akkor is, ha az Európai Emberi Jogi Bíróság számos irányadó ítéletben mondta ki, hogy ezek a perverznek nevezhető szokások nincsenek összhangban az európai alapjogokkal. Furcsa módon ugyanis a magyar bíróságok Strasbourg határozatait sem tekintik magukra nézve kötelezőnek, ugyanis szerintük az is egy „más jogrend” része... Ne is foglalkozzunk azzal, hogy 1993, az Európai Emberi Jogok Egyezményének ratifikálása óta a mi jogrendünké is. Mellesleg Magyarországot 1993 óta többször marasztalta el Strasbourg, mint szintén nem éppen matyóhímzés Törökországot 1952 óta. Biztos azért, mert nálunk olyan jók a törvények, hogy azt a buta nyugati jogászok nem is értik.
Egy bíró válasza a joghallgató írására
