Ahogy azt sejtettem, a címben említett írás, melyben egy joghallgató a magyar igazságszolgáltatást kritizálta, igencsak megosztotta az olvasókat. Most következzen egy bíró válasza. 

Kedves Szerkesztők!

Ha megengedik, hozzászólnék a korábbi poszthoz, amelyben jogászhallgató társuk kifejtette véleményét a bíróságok működéséről. Magam ugyanis aktív bíró vagyok, 2007 óta dolgozom egy megyei törvényszék polgári szakán. Ennél többet azonban érthető okokból nem árulhatok el magamról.

Bár az ifjú kolléga soraiban erősen túlteng az ifjúság dühe, az általa leírtak sajnos nagyrészt megfelelnek a valóságnak. Magam is napi rendszerességgel látom, milyen ordító szakszerűtlenségek, hibák halmozódnak egy-egy elsőfokú ítéletben. Sokszor érzem úgy, hogy az elsőfokú ítéletet nem is szakember hozta. Teljes mértékben igaz, hogy a váderedményesség mindenek fölött áll, és ennek érdekében – ahogyan társuk fogalmazott – valóban hajlandó akár emberéleteket is eltaposni az igazságszolgáltatás, pontosabban az annak nevezett valami.

A helyzet sosem volt jó, azonban nemrég lett ennyire súlyos. 2012 óta, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) megalakulása óta a politikának közvetlen beleszólása van az ítélkezésbe. Az ügyészség már régesrég nem független. Ne higgyük, hogy csak az olyan, valóban politikai felhangú ügyekben születnek elfogult ítéletek, mint a Tolvajkergetők elleni eljárás. Politikai cél az is, hogy minél több “bűnöző” legyen kivonva a forgalomból. Ezért születik ennyi elmarasztaló ítélet. A bírók pedig az állásukkal játszanak, ha megpróbálnak ez ellen tenni. Az OBH folyamatosan küldi nyugdíjba a tapasztalt kollegákat, és neveznek ki a helyükre gyakorlatilag friss diplomás, gyakorlatlan újoncokat. Jobb esetben bírósági titkárok vagy korábbi ügyészek öltik magukra a lila talárt, de sokszor kapunk mindenféle állami hivatalokból levitézlett – vagy éppen az előléptetést ki tudja, mivel kiérdemelt – csinovnyikokat. Magyarországon ugyanis mindössze 1 (egy) év jogászi szakmai gyakorlat kell ahhoz, hogy valaki bíró legyen. Ezek a bírók aztán tökéletesen nulla szakképzettséggel járnak el úgy, hogy a kriminológiát a kereskedelmi tévék sorozataiból tanulják, és rendszeresen összetévesztik az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés feladatkörét. A másodfokon eljáró bírók, már akinek még van ingerenciája valamiféle rendet tartani az igazságszolgáltatás háza táján, legfeljebb annyit tehetnek, hogy az általuk kiszabott aránytalan büntetéseket enyhítik. Hatályon kívül helyezni azonban ritkán lehet, ugyanis ha túl sokszor tesz ilyet a másodfokú bíró, ő lesz a következő, akit az OBH soron kívül nyugdíjba küld. Túl sok felmentés ugyanis nem tesz jót a váderedményességi mutatónak, ezáltal pedig Polt Péter főügyész úr egójának.

Igaza van a leendő kollégának abban is, amit a nyomozásokról írt. Így van, a nyomozások célja rendszerint nem a valóság felderítése, hanem egy gyanúsítás mindenáron való bebizonyítása. Rendszeresen fordul elő például, hogy a terheltet védő jelenléte nélkül hallgatják ki a rendőrségen, aztán az így beszerzett beismerő vallomásra alapul az elmarasztalás. Ez az egyik legelemibb hiba, amit egy bíró véthet, sőt, egy elsőéves joghallgatónak is illene tudni, hogy a beismerő vallomás önmagában nem lehet döntő bizonyíték. Hamisításokat, bizonyítékok eltüntetését is gyakran tapasztaljuk, és ezeknek valóban nagyon ritkán van bármilyen következménye. Az ügyészség rendszeresen “falaz” a rendőröknek, még a legnyilvánvalóbb esetekben sem. Valószínűleg azért is, mert ha minden rendőrt kirúgnának, aki törvénytelenséget követett el, már egyetlen kapitányságot is nehéz lenne állománnyal feltölteni.

Azzal az állítással pedig, hogy a magyar bírósági eljárások aránytalanul sokáig húzódnak, nem lehet vitatkozni. Az említett kanadai példát, miszerint 18 hónap után a büntetőügyet meg kell szüntetni, én magam elhamarkodottnak tartom, és egyébként a kanadai jogászok körében is heves vita dúl, hogy vajon érdemes- e ilyen pontos határt megállapítani, ennek ellenére azonban tény, hogy ez a szabályozás létezik. Azzal pedig magam is egyetértek, hogy képtelenség, hogy két-három évvel a bűncselekmények után történjen meg a tanúk első szabályszerű kihallgatása, ilyenekre nem lenne szabad ítéleteket alapozni. Hogy emellett 93-99% között ingadozó váderedményességet is sikerült elérni, önmagában botrányos. A majdnem-kolléga úr cikke nyomán néztem utána: Németországban 80%, az Egyesült Királyságban 78-81%, Ausztráliában 79%, Kanadában pedig átlagosan 63% a váderedményességi arány. A miénkhez hasonló csak Kínában, Belorussziában és Törökországban fordul elő, illetve Japánban, de ott tényleg annyira eltérő a jogi kultúra, hogy azt nem lehet az európai rendszerekhez hasonlítani.

Meglepett azonban a cikk végén tett konklúzió, amely szerint az Emberi Jogok Európai Bírósága többször marasztalta el Magyarországot 1993 óta, mint Törökországot 1952 óta. Ez nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mint annak a Bíróság weboldalán utána lehet nézni, Magyarországot 2015-ig 388 esetben, Törökországot azonban 1,036 esetben marasztalta el Strasbourg. Mégis meg kell védenem ifjú kollégámat, akit egyesek egyenesen hazugnak neveztek, mivel valószínűleg azt felejtette el közölni röpiratában, hogy a lakosság arányának tekintetében történt több elmarasztalás. Magyarország lakossága a CIA World Factbook szerint 9 897 541 fő, Törökországé 79 414 269. Így pedig valóban sokkal rosszabbul állunk, ugyanis míg 100 ezer török lakosra pontosan 4 elmarasztalás jut, ugyanennyi magyarra 4,1. Tehát az állítás igaz.

Lelkes ifjú kollégámnak kívánom, hogy tartsa meg magában az igazság szeretetét, de ha a pályán szeretne maradni, tanulja meg befogni a száját. Amiket ugyanis leírt, azokat nem szabad felemlegetni. Nyíltan legalábbis egyelőre nem. Remélem, mire ő is talárt ölt, ez már máshogy lesz.

Forrás.